Harmadik (igazi fiús) mese

Nos, ez a mese talán inkább a szülőknek szól, de remélem a gyerekek is élvezik majd. Az enyémeknek tetszett :-).


Kalózkaland

Andris és Bence nagyon szeretett a közeli játszótérre menni. Délelőttönként néha elsétáltak oda anyuval vagy mamival. Bence tulajdonképpen nem is sétált, hanem kismotorral ment, Andris pedig a biciklijével. Még nem tudott kétkerekűzni, de apu felszerelte a bicajára a támasztókerekeket, és így ügyesen közlekedett a járgánnyal.
A téren sokféle játék volt: homokozó, hinta, mászóka, libikóka, rugós falovacskák, csúszda, miegymás. Volt azonban ennek a játszótérnek egy különlegessége: a közepén egy hatalmas, igazi hajó alakú mászóka állt. A környékbeliek ezért csak hajós játszótérnek hívták.
Míg Bence a homokozóban foglalatoskodott vagy hintázott, addig Andris a nagy hajón múlatta az időt. Ennek a vitorlája egy köteles mászófal volt, amire ő már nagyon ügyesen fel tudott kapaszkodni. A hajóorrnál pedig egy magas csúszda állt, amin Bence még csak segítséggel csúszhatott, de Andris már nagy biztonsággal suhant rajta. A hajó fedélzetén egy farönkökből álló híd is volt, amin remek móka volt átfutni, mert ide-oda imbolygott az ember lába alatt.
Általában mások is voltak a játszótéren, és sok kisgyerekkel lehetett itt összebarátkozni.
Egyik délelőtt mamival látogattak el a térre, és Andris egyik kis barátja Márk is ott volt az anyukájával.
- Márk, ne menj olyan magasra, mert leesel! – kiabált az anyuka, amikor kisfia a kötélhágcsón kapaszkodott egyre magasabbra.
- Nem esek le, hahaha! – rikkantott vissza a kisfiú. És tényleg nem esett le. Sőt, ügyesen egyensúlyozott a köteleken.
Andris is felmászott barátjához, és azt játszották, hogy ők most bátor kalózok, és elhajóznak egy kincses szigetre. Ott majd megkeresik az elásott aranyakat, és ha megtalálják, nagyon gazdagok lesznek. A kincset felkutatni azonban nem volt olyan egyszerű! Amikor a szigetre értek, és elindultak az arany nyomában, egy szakadékhoz értek. Ahhoz, hogy tovább tudjanak menni át kellett futniuk a farönk-hídon. Nekilendültek hát.
- Ki fogod törni a bokád azon a hídon, kisfiam! – szólt oda Márk anyukája. Gyermeke azonban nem akarta meghallani a vészjósló szavakat, és egy kicsit még gyorsított is a tempón.
Mikor a fiúknak sikerült átkelniük a szurdokon, egy homoksivatagban találták magukat. Körbe-körbe jártak a hajómászóka körül, mintha valódi sivatagban menetelnének.
- Ne rúgd a port, Márk! A szemedbe fog menni! – hallatszott az anyuka hangja.
A gyerekek azonban nem figyeltek oda, folytatták a kincsvadászatot. Most egy titkos, föld alatti üregbe kellett leereszkedniük, mert azt gyanították ott lesz az arannyal teli láda. A csúszdán lehetett oda bejutni. Nem gondolkoztak sokáig, hanem a következő pillanatban már száguldottak is le, a mesebeli kincs nyomában.
- Lassabban azon a csúszdán, mert betöröd az orrod! – kiáltott Gabi néni ismét Márknak. Közben mami lépett oda hozzá.
- Látom, nagyon aggódsz a kisfiadért – szólt az anyukához.
- Jaj, igen. Tudja Márti néni, olyan sok balesetről hallani. Egyébként gyerekkoromban egyszer én is leestem a mászókáról, és nagyon megütöttem a fejem. Nem volt jó élmény – sopánkodott Gabi néni.
- Én úgy látom, Márk igazán ügyesen egyensúlyoz ezeken a játékokon – vélekedett mami.
- Igen, ügyesnek látja? Hát nem is tudom. Bátornak bátor, és még soha nem történt baleset, csak valahogy szeretném, ha óvatosabb lenne.
- Értelek. Ha aggódok, én is szoktam mondani Andrisnak, hogy „Ha túl magasra mászol, leeshetsz!”, vagy ilyesmit. Ebben benne van, hogy mitől féltem, de az is benne van, hogy nem feltétlenül történik így, csak megeshet.
- Értem. Ki fogom próbálni. Köszönöm szépen. - válaszolta Gabi néni.
A fiúk közben megtalálták az elrejtett kincset, és nagy örömujjongást rendeztek. Táncot jártak a mesebeli láda körül, majd azon kezdtek töprengeni, hogy hogyan juttassák azt vissza a hajóra.
Márknak egy remek ötlete támadt. A hintához szaladt, és azt javasolta:
- Mondjuk, hogy a föld alatti üregben találunk egy varázsrepülőt, ami visszarepít minket a hajóra!
- Oké! – egyezett bele Andris. Felpattantak a hintára, és hajtották, hajtották, minél magasabbra. Az volt a varázsrepülő. Élvezték, hogy közben arcukat fújja a szél.
Márk anyukája láthatóan egyre jobban aggódott, és el is indult a hinta felé. Félúton azonban megállt, nagy levegőt vett, és azt mondta:
- Márk, ha nagyon magasra mész a hintával, könnyen kibillenhetsz.
- Jó, anya – szólt a kisfiú, és nem hajtotta tovább a hintát.
Gabi néni egy pillanatra meglepődött gyermeke reakcióján, majd mosolyogva mamira nézett, aki elismerésül rákacsintott. A fiúk pedig repültek vissza a hajóra az arannyal teli ládával együtt. Miután leszálltak a hintáról, úgy tettek, mintha egy nagyon nehéz valamit vonszolnának föl a hajóra. Mami közben odaszólt Andrisnak:
- Andriskám, nemsokára indulnunk kell, mert anyu vár minket az ebéddel.
- Jó, mami, csak még visszahajózunk a kinccsel a mi szigetünkre! – kiáltotta Andris.
- Rendben, addig mi Bencével összeszedjük a homokozó játékokat – válaszolta mami.
S valóban, a fiúk pár perc vitorlázás után kikötöttek a hajóval, majd igazságosan elosztották maguk között a képzeletbeli aranyakat.
- Akkor máskor is megyünk kincset keresni, ugye, kalóz pajtás? – kérdezte Márk.
- Persze, holnap itt várlak a hajón, cimbi! – felelte Andris. A két kisfiú pacsival búcsúzott egymástól, majd futottak családjukhoz. Szép lassan elindultak haza.
Andris a hazafelé vezető úton magában még egyszer felidézte a remek kalandot.
- Nagyon jó volt Márkkal kalózosat játszani – mondta maminak.
- És nem akármilyen kalózok voltatok ám! Láttam, hogy milyen ügyesen egyensúlyoztatok a kötélhágcsón, meg a hídon, és milyen bátran hajtottátok magatokat a hintán. Arról nem is beszélve, hogy kitartóan és minden akadályt legyőzve eredtetek az arany nyomába! Ezt nevezem én kincsvadászatnak! – vélekedett mami.
Andris elmosolyodott. Ő is így érezte magában, de nagyon jólesett neki nagymamája dicsérete, elismerése.