A foltmanók története


Most nem saját mesét ajánlok figyelmetekbe, de remélem ez is tetszeni fog.
Egy általam nagyon tisztelt és szeretett pedagógus ezzel a kedves kis mesével búcsúzott a diákjaitól. Szerintem gyerek, szülő, és pedagógus számára egyaránt gondolatébresztő lehet.
Köszönjük, Gabi!

Új blogom a gyereknevelésről

Kedves Látogatók!

Ha érdekel Benneteket, akkor szeretettel várlak a Gyermeknevelés relytelmeitről szóló új blogomban! :-)

Gondolatok a mesékről

Ma elsős gyermekem azzal jött haza az iskolából, hogy ott a Fehér Ló Fia című rajzfilmet nézték, és szerinte ez nagyon rossz rajzfilm. Elmesélte, hogy sok mindent félelmetesnek talált, pl. lángoló haja volt a főszereplőnek, stb.
"Ugyan már, milyen nyávogás ez? Csak nem ijedsz meg ilyen butaságoktól?" - kérdezheti erre sok felnőtt. Én nem így éreztem. Láttam a kisfiamon, hogy egész lénye tiltakozik a látott szörnyűségek ellen. Miért? Mert nem nézi a mai "divatos" rajzfilmeket a tv-ben, (sőt abban semmit sem néz, mivel nincs tv készülékünk. Hogy miért az egy másik történet :-)), és nem lett olyan érzéketlen a brutalitással, erőszakkal és az agresszióval szemben, mint sokan mások. Mert sajnos nagyon hamar érzéketlenné válunk, ami egyfajta védekezés az agy részéről, hiszen másképp nem tudnánk mi magunk sem végignézni ezeket a meséket, nemhogy a gyermekeink. Mindez azonban azzal is jár, hogy nem is tudják felmérni, hogy a brutalitásnak, agressziónak milyen következménye, súlya van, és ezért egyre gyakrabban válogatott rémségeket követnek el társaik vagy a felnőttek kárára.
Az egész történetben az a legérdekesebb, hogy a gyermek ismeri az említett mesét, és amíg "csak" hallotta, addig nem találta rémségesnek. A maga kis fantáziavilágában úgy jelenítette meg a szereplőket és történéseket, hogy az számára "emészthető" legyen. És ezt találom nagyon gyönyörűnek a meseolvasásban. Hogy teret hagy az olvasónak, hallgatónak. Szárnyalhat a képzelet. Ezáltal gazdagít is, nemúgy, mint a készen kapott képek, amelyek megalkotói az idegrendszerünk minél erőteljesebb felborzolására törekszenek. Ezen megy a verseny a rajzfilmgyártók között. Rémes, és egyben elszomorító.

Harmadik (igazi fiús) mese

Nos, ez a mese talán inkább a szülőknek szól, de remélem a gyerekek is élvezik majd. Az enyémeknek tetszett :-).


Kalózkaland

Andris és Bence nagyon szeretett a közeli játszótérre menni. Délelőttönként néha elsétáltak oda anyuval vagy mamival. Bence tulajdonképpen nem is sétált, hanem kismotorral ment, Andris pedig a biciklijével. Még nem tudott kétkerekűzni, de apu felszerelte a bicajára a támasztókerekeket, és így ügyesen közlekedett a járgánnyal.
A téren sokféle játék volt: homokozó, hinta, mászóka, libikóka, rugós falovacskák, csúszda, miegymás. Volt azonban ennek a játszótérnek egy különlegessége: a közepén egy hatalmas, igazi hajó alakú mászóka állt. A környékbeliek ezért csak hajós játszótérnek hívták.
Míg Bence a homokozóban foglalatoskodott vagy hintázott, addig Andris a nagy hajón múlatta az időt. Ennek a vitorlája egy köteles mászófal volt, amire ő már nagyon ügyesen fel tudott kapaszkodni. A hajóorrnál pedig egy magas csúszda állt, amin Bence még csak segítséggel csúszhatott, de Andris már nagy biztonsággal suhant rajta. A hajó fedélzetén egy farönkökből álló híd is volt, amin remek móka volt átfutni, mert ide-oda imbolygott az ember lába alatt.
Általában mások is voltak a játszótéren, és sok kisgyerekkel lehetett itt összebarátkozni.
Egyik délelőtt mamival látogattak el a térre, és Andris egyik kis barátja Márk is ott volt az anyukájával.
- Márk, ne menj olyan magasra, mert leesel! – kiabált az anyuka, amikor kisfia a kötélhágcsón kapaszkodott egyre magasabbra.
- Nem esek le, hahaha! – rikkantott vissza a kisfiú. És tényleg nem esett le. Sőt, ügyesen egyensúlyozott a köteleken.
Andris is felmászott barátjához, és azt játszották, hogy ők most bátor kalózok, és elhajóznak egy kincses szigetre. Ott majd megkeresik az elásott aranyakat, és ha megtalálják, nagyon gazdagok lesznek. A kincset felkutatni azonban nem volt olyan egyszerű! Amikor a szigetre értek, és elindultak az arany nyomában, egy szakadékhoz értek. Ahhoz, hogy tovább tudjanak menni át kellett futniuk a farönk-hídon. Nekilendültek hát.
- Ki fogod törni a bokád azon a hídon, kisfiam! – szólt oda Márk anyukája. Gyermeke azonban nem akarta meghallani a vészjósló szavakat, és egy kicsit még gyorsított is a tempón.
Mikor a fiúknak sikerült átkelniük a szurdokon, egy homoksivatagban találták magukat. Körbe-körbe jártak a hajómászóka körül, mintha valódi sivatagban menetelnének.
- Ne rúgd a port, Márk! A szemedbe fog menni! – hallatszott az anyuka hangja.
A gyerekek azonban nem figyeltek oda, folytatták a kincsvadászatot. Most egy titkos, föld alatti üregbe kellett leereszkedniük, mert azt gyanították ott lesz az arannyal teli láda. A csúszdán lehetett oda bejutni. Nem gondolkoztak sokáig, hanem a következő pillanatban már száguldottak is le, a mesebeli kincs nyomában.
- Lassabban azon a csúszdán, mert betöröd az orrod! – kiáltott Gabi néni ismét Márknak. Közben mami lépett oda hozzá.
- Látom, nagyon aggódsz a kisfiadért – szólt az anyukához.
- Jaj, igen. Tudja Márti néni, olyan sok balesetről hallani. Egyébként gyerekkoromban egyszer én is leestem a mászókáról, és nagyon megütöttem a fejem. Nem volt jó élmény – sopánkodott Gabi néni.
- Én úgy látom, Márk igazán ügyesen egyensúlyoz ezeken a játékokon – vélekedett mami.
- Igen, ügyesnek látja? Hát nem is tudom. Bátornak bátor, és még soha nem történt baleset, csak valahogy szeretném, ha óvatosabb lenne.
- Értelek. Ha aggódok, én is szoktam mondani Andrisnak, hogy „Ha túl magasra mászol, leeshetsz!”, vagy ilyesmit. Ebben benne van, hogy mitől féltem, de az is benne van, hogy nem feltétlenül történik így, csak megeshet.
- Értem. Ki fogom próbálni. Köszönöm szépen. - válaszolta Gabi néni.
A fiúk közben megtalálták az elrejtett kincset, és nagy örömujjongást rendeztek. Táncot jártak a mesebeli láda körül, majd azon kezdtek töprengeni, hogy hogyan juttassák azt vissza a hajóra.
Márknak egy remek ötlete támadt. A hintához szaladt, és azt javasolta:
- Mondjuk, hogy a föld alatti üregben találunk egy varázsrepülőt, ami visszarepít minket a hajóra!
- Oké! – egyezett bele Andris. Felpattantak a hintára, és hajtották, hajtották, minél magasabbra. Az volt a varázsrepülő. Élvezték, hogy közben arcukat fújja a szél.
Márk anyukája láthatóan egyre jobban aggódott, és el is indult a hinta felé. Félúton azonban megállt, nagy levegőt vett, és azt mondta:
- Márk, ha nagyon magasra mész a hintával, könnyen kibillenhetsz.
- Jó, anya – szólt a kisfiú, és nem hajtotta tovább a hintát.
Gabi néni egy pillanatra meglepődött gyermeke reakcióján, majd mosolyogva mamira nézett, aki elismerésül rákacsintott. A fiúk pedig repültek vissza a hajóra az arannyal teli ládával együtt. Miután leszálltak a hintáról, úgy tettek, mintha egy nagyon nehéz valamit vonszolnának föl a hajóra. Mami közben odaszólt Andrisnak:
- Andriskám, nemsokára indulnunk kell, mert anyu vár minket az ebéddel.
- Jó, mami, csak még visszahajózunk a kinccsel a mi szigetünkre! – kiáltotta Andris.
- Rendben, addig mi Bencével összeszedjük a homokozó játékokat – válaszolta mami.
S valóban, a fiúk pár perc vitorlázás után kikötöttek a hajóval, majd igazságosan elosztották maguk között a képzeletbeli aranyakat.
- Akkor máskor is megyünk kincset keresni, ugye, kalóz pajtás? – kérdezte Márk.
- Persze, holnap itt várlak a hajón, cimbi! – felelte Andris. A két kisfiú pacsival búcsúzott egymástól, majd futottak családjukhoz. Szép lassan elindultak haza.
Andris a hazafelé vezető úton magában még egyszer felidézte a remek kalandot.
- Nagyon jó volt Márkkal kalózosat játszani – mondta maminak.
- És nem akármilyen kalózok voltatok ám! Láttam, hogy milyen ügyesen egyensúlyoztatok a kötélhágcsón, meg a hídon, és milyen bátran hajtottátok magatokat a hintán. Arról nem is beszélve, hogy kitartóan és minden akadályt legyőzve eredtetek az arany nyomába! Ezt nevezem én kincsvadászatnak! – vélekedett mami.
Andris elmosolyodott. Ő is így érezte magában, de nagyon jólesett neki nagymamája dicsérete, elismerése.

Második mese - közkívánatra!

Ez a történet egy a sok közül, melyeket a testvérféltékenység témakörében írtam. Különösen ajánlom azoknak a családoknak, ahol az utóbbi 1-1,5 évben kistestvér született. Ha valakinek nagyon megtetszik, a teljes könyv is megvásárolható :-).


7. Egy vidám nap
Anyu és apu egyik este arról beszélgetett, hogy mostanában Andrisra valahogy kevesebb idő és figyelem jut. Korábban anyu egész nap vele volt kettesben, leste minden kívánságát, és rugalmasan tudta igazítani napirendjét a közös programjaikhoz. Most a sok teendő majdnem az egész napját kitölti, s Andrissal kettesben lenni szinte alig marad ideje. Pedig régen mennyit gyurmáztak, festettek, az udvaron sütötték a homokpogácsákat, s gyűjtötték a katicákat a parkban! Anyunak is hiányoztak ezek a kellemes együttlétek, vidám kikapcsolódások. Elhatározta hát, hogy hétvégén programot szervez a nagy fiával.
– Szombaton elmegyünk kettesben vásárolni. Mit szólsz? – kérdezte Andrist.
– Vásárolni?
– Igen. Arra gondoltam, hogy ez a kiságy már szűkös ne­ked, és vehetnénk, egy nagyobbat, igazi nagyfiúsat.
– Jaj, de jó! Menjünk! – ujjongott Andris.
– Addig még kettőt kell aludni. Rendben?
– Jó – felelt Andris, bár ő legszívesebben most azonnal ment volna. Az elkövetkező napokban nagyon izgatott volt, készült a közös kiruccanásra.
– Na, Andris, ma van a nagy nap! Megyünk ágyat keresni! – ébresztette anyu szombaton.
– Hurrá! – pattant ki Andris az ágyból. Villámgyorsan fel­öltözött, megreggelizett, és már ment is az ajtóhoz.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Pillanat, én is felveszem a cipőmet – válaszolt anyu.
– Sziasztok! Akkor mamiéknál találkozunk! – köszönt el aputól és Bencétől.
– Ők nem jönnek? – csodálkozott Andris.
– Nem. Mondtam, hogy most csak mi ketten megyünk – mosolygott rá édesanyja.
– Szeretlek anyu! – ölelte át Andris.
– Én is drágám, nagyon szeretlek! Te vagy az én egyetlen, drága nagyfiam, aki a legfinomabb puszit adja a világon. Kapok egyet? – mosolygott rá, miközben viszonozta a kicsi ölelését. Andris nagyon boldog volt ettől a megjegyzéstől, és nyomott is gyorsan egy hatalmas cuppanós puszit anyu arcára.
Bence után Andris hatalmasnak tűnt a karjában, anyunak mégis nagyon jó volt érezni kezei szorítását, szeretetét.
A bútorbolt nem volt messze, hamar odaértek. Andris nagy lendülettel vonult végig az áruházon, míg végre elértek az ágyakig. Többféle gyerekeknek való, vidám ágy sorakozott ott. Macis, kutyás, dinós, még versenyautós ágy is volt. Andrisnak tátva maradt a szája a nagy kínálat láttán. Anyu teljesen rábízta a döntést. Ő pedig minden ágyat sorban kipróbált, s végül a dinósat választotta. Még hozzá való dinós ágyneműt is vettek, és Andris szinte repült a boldogságtól.
– Akkor ma már ebben alszom! – lelkendezett.
– Valóban jó lenne, ha már haza is vihetnénk – simogatta meg anyu. A gond csak az, hogy nem fér be az autónkba, így meg kell várnunk, míg az áruház teherautója kiszállítja hozzánk – fűzte hozzá szomorúan.
– Ó – hangolódott le Andris.
– Két napon belül ki tudjuk szállítani, asszonyom – nyugtatta meg őket az eladó bácsi. Ettől Andris egy kicsit jobb kedvre derült. Nem baj, gondolta, a mai délelőtt így is igazán klassz volt, hiszen anyu csak ővele foglalkozott!
Az ebéd is jó hangulatban telt mamiéknál, és este apu is tartogatott egy meglepetést Andris számára.
Már éppen vetkőzött fürdés előtt, amikor apu négykézláb berontott a gyerekszobába. Fején egy barna törölköző volt, és azt harsogta:
– Nagyon éhes medve vagyok, és most ennivalót szima­tolok! Brumma, brumma… Te éppen fogamra való falat vagy! Rögtön megzabállak! – jött egyre közelebb.
– Jaj, segítség! – menekült Andris nevetve. Persze apu négykézláb nem volt elég gyors, hogy utolérje, így futásnak eredt, és elkapta Andrist. Egyenesen a hálószobába, a nagy ágyhoz vitte, és ledöntötte. Kezét-lábát lefogta, és úgy tett, mintha harapdálná a hasát. Ez nagyon csiklandós érzés volt, és Andris visítva, sikongatva, kacagott.
– Jaaaj, neee! Apuuuu! – kiabálta.
Hosszú percekig hancúroztak, míg végül mindketten elfáradtak.
– De jó volt! Holnap is zabálj meeeg! – kérte Andris aput, a nagy játék után az ágyon pihegve.
– Rendben van, de most irány fürdeni! – válaszolta apu.
Aznap lefekvéskor Andris nagyon boldognak érezte magát, hiszen csodásan telt a napja. Egész délelőtt kettesben lehetett anyuval, választhatott egy nagyfiús, új ágyat, és este a „zabálós” játék apuval igazán fantasztikus volt!
– Tudjátok, mit? – javasolta már az ágyban fekve – Ha majd itt lesz az én nagy ágyam, akkor ezt a kicsit Bencének adom, mert a bölcső már úgyis majdnem kicsi neki!
– Nagylelkű ajánlat! Szerintem nagyon fog neki örülni! – mosolygott rá anyu, s gyengéden betakarta.

Első mese (ami nem elsőként született)

  1. A táncoló partvis


Egy meleg nyári napon Andris és Bence a kertben játszottak. „Mangalicáztak”. Ez volt ám a remek szórakozás! A homokozóba jó néhány locsolókannányi vizet beleöntöttek, majd meztelenre vetkőztek, és dagasztani kezdték a sarat. Hemperegtek, fetrengtek, dagonyáztak a pocsolyákban, és jóízűen kacagtak hozzá. Olykor még egymás hátára is szórták a sáros masszát. Iszappakolást kentek fel. Közben pedig azt kiabálták: „Mangalicázunk! Mangalicázunk!”. Ehhez a játékhoz a vadasparkban látott mangalicamalacok viselkedése adta nekik az ötletet. Ott figyelték meg, hogy a sötét, drótszőrű állatok hogyan másznak be a mocsárba, és fenteregnek kedvükre.

Anyu, mikor először látta a „mangalicázást” kicsit meglepődött, de arra gondolt, hogy végül is ilyen nagy melegben nyugodtan vizezhetnek, sarazhatnak a fiúk. Kárt igazán nem okoznak vele senkinek, s tényleg hihetetlenül élvezik a mókát.

Mivel a srácokat mindig hosszasan lekötötte ez a játék, így anyu ezen a délelőttön arra gondolt, kihasználja addig az időt, és a lakásban feltakarít. Az alsó szinten felporszívózott, felmosott, majd hozzálátott az ebéd elkészítéséhez.

  • Anyu! Gyere! Nézd meg a mangalicákat! – kiabált Andris a homokozóból.

  • Mindjárt, kicsim. Felteszem a levest főni, és azután tudok jönni – válaszolt neki anyu a konyhaablakon kikukucskálva.

Gyorsan előkészítette a brokkoli krémleves hozzávalóit, és kiszaladt a gyerekekhez:

  • Hú, ez aztán a jó móka! Látom az én kis mangalicáim igazi iszapfürdőt vesznek - mondta. Aztán komolyra fordította a szót:

  • Figyeljetek! – kérte őket, s megvárta, míg a srácok rá néztek. – Most bemegyek, és a ti szobátokban is felporszívózok. Addig nem tudok kijönni, jó?

  • Jó. Addig a mangalicák feltúrják a partot! – rukkolt elő egy újabb ötlettel Andris.

Anyu visszament a házba. Betette a sütőbe az előkészített rakott krumplit, majd a porszívóval felvonult a fiúk szobájába. Néhány perc múlva, amikor belépett a konyhába, azt látja, hogy Bence úgy sárosan, homokosan ott topog a konyha közepén.

  • Anyu, inni kérek! – mondta.

  • Jó adok, de oda nézz! Most csupa sár lett a kő. Nagyon el vagyok szomorodva, hogy tönkrement a munkám. Ó, mennyire nincs most kedvem még egyszer feltakarítani – panaszkodott anyu. Bence látta rajta, hogy tényleg el van keseredve. Anyu első kétségbeeséséből felocsúdva elgondolkodott. – Tudod mit? A sár rólad potyogott ide. Én biztos vagyok benne, hogy ezt ügyesen fel tudod már takarítani.

Bence nagyon meglepődött, de tudta, hogy most anyu miatta szomorú, és ez nem volt jó érzés.

  • De mindenek előtt letusollak – szólt édesanyja, s azon nyomban felkapta kisfiát, és már vitte is a zuhany alá. Tisztára mosdatta, megtörölte, segített neki felöltözni, majd azt mondta:

  • Na, készen állsz a táncra?

  • Táncra? – csodálkozott Bence.

  • Ó, igen. Partvis Úrral fogod körbetáncolni a konyhát – mondta anyu, s már hozta is a takarítóeszközt. Bence csak nézett ámulva. Anyu berohant a nappaliba, és bekapcsolta a rádiót.

  • Ez a zene éppen megfelelő lesz – mondta, majd kezébe vette a partvist, és Bence kis kezeit is rátette annak nyelére. Lendületes mozdulatokkal söpörni kezdték a koszt.

  • Így ni! Ez az, most pörgés, nagyon jól csinálod! – biztatta kisfiát, miközben próbálták a homokszemeket egy kupacba terelni. Közben persze nagyokat nevettek, mert Partvis Úr néha rakoncátlankodott, és nem arra mozdult, amerre szerették volna.

  • Nos, készen is vagyunk. Hozom a lapátot – szólt anyu – te pedig megkéred Partvis Urat, hogy táncolja fel rá ezt a kupacot! Szuper! Hohó, úgy látom itt-ott még maszatos a kő. Szükségünk lesz egy másik segítőre is. Partvis Úr, ön megy vissza a helyére, és Felmosórongy Anyó érkezik! – mondta anyu vidáman. Bence nagyon élvezte ezt a takarítást. Már várta, hogy vajon mit fog anyu kitalálni a felmosóronggyal.

  • Itt is van! – adta Bence kezébe a nedves ruhadarabot. – Imádja a lassú zenéket, majd meglátod, hogyan siklik a dallamukra a konyhakövön! – azzal megmutatta Bencének a mozdulatot. A kisfiú pedig boldogan utánozta, s mire észbe kapott már el is tűntek a foltok a padlóról.

  • Ez aztán a remek munka – dicsérte meg anyu. - Ó, itt most talán még tisztább is, mint amikor én mostam fel – mosolygott Bencére. A kisfiú büszkén kihúzta magát. Hogy ő még szebbre törölte, mint anyu, ez igen!

  • Anyu, mikor lesz kész az ebéd? – nyitott be Andris a konyhába.

  • Pár perc kell még a rakott krumplinak a sütőben, de elkezdhetsz a kerti csapnál megmosdani – válaszolta anyu.

  • Majd én segítek neki – szólt Bence, s már futottak is a locsolócsőhöz. Andris megnyitotta a csapot, Bence pedig testvérére irányította a vízsugarat.

  • De jó, most tűzoltó vagyok! – kiáltotta a kicsi. Andris ugyan nagyon élvezte a langyos vízben való fürdést - hiszen a nap felmelegítette a csőben lévő vizet -, de ő is szerette volna kipróbálni, hogy milyen tűzoltónak lenni. Odaszaladt Bencéhez, és elkérte tőle a slagot:

  • Most én is kipróbálom! – azzal spriccelni kezdte kisöccsét. Nagyokat kacagtak mindketten, majd Bence váratlanul felsikoltott:

  • Juj, hideg, nagyon hideg!

Andris erre abbahagyta a locsolást, majd szépen megtörölköztek, és bementek a házba.

Miután megebédeltek, elindultak föl a szobájukba, hiszen délután még mindketten aludtak.

Anyu még lent maradt a konyhában, mert rendet akart rakni. Éppen a tányérokat pakolta el az asztalról, amikor éktelen kiabálást hallott fentről:

  • Anyuuu! Gyere gyorsan! – hallatszott Andris hangja.

  • Jövök, mi a baj? – futott fel anyu a lépcsőn, mert azt hitte valami nagy baj történt.

Andris a gyerekszoba közepén állt, és a padlón romokban heverő építményére mutatott.

  • Valaki szétrombolta a benzinkutamat! – kesergett dühösen. Anyu elkezdett gondolkozni. A gyerekszobában egész délelőtt rajta kívül nem járt senki.

  • Reggel még rendben volt? – kérdezte Andristól.

  • Igen. Reggel még semmi baja nem volt – mondta a kicsi.

  • Ajaj, akkor azt hiszem én lehettem, a porszívóval. Tudod, máskor is fordult már elő, hogy a hosszú csövével véletlenül ledöntöttem valamit, amikor a szőnyeget takarítottam – vallotta be anyu.

  • Ne haragudj, nagyon sajnálom. Tudod mit? Ha én romboltam le – bár véletlenül tettem – visszaépítem. Csak kérlek segíts, mert én nem tudom, hogy nézett ki a benzinkút pontosan.

  • Építsd is vissza! – morcoskodott Andris, majd látva, hogy anyu valóban jóvá akarja tenni a hibáját, dühe enyhülni látszott. Minden kockának megmutatta a helyét, és végül felépült a benzinkút. Egészen olyan lett, mint az eredeti. Andris megnyugodott. Most már kezdődhetett a délutáni alvás.