Gondolatok a mesékről

Ma elsős gyermekem azzal jött haza az iskolából, hogy ott a Fehér Ló Fia című rajzfilmet nézték, és szerinte ez nagyon rossz rajzfilm. Elmesélte, hogy sok mindent félelmetesnek talált, pl. lángoló haja volt a főszereplőnek, stb.
"Ugyan már, milyen nyávogás ez? Csak nem ijedsz meg ilyen butaságoktól?" - kérdezheti erre sok felnőtt. Én nem így éreztem. Láttam a kisfiamon, hogy egész lénye tiltakozik a látott szörnyűségek ellen. Miért? Mert nem nézi a mai "divatos" rajzfilmeket a tv-ben, (sőt abban semmit sem néz, mivel nincs tv készülékünk. Hogy miért az egy másik történet :-)), és nem lett olyan érzéketlen a brutalitással, erőszakkal és az agresszióval szemben, mint sokan mások. Mert sajnos nagyon hamar érzéketlenné válunk, ami egyfajta védekezés az agy részéről, hiszen másképp nem tudnánk mi magunk sem végignézni ezeket a meséket, nemhogy a gyermekeink. Mindez azonban azzal is jár, hogy nem is tudják felmérni, hogy a brutalitásnak, agressziónak milyen következménye, súlya van, és ezért egyre gyakrabban válogatott rémségeket követnek el társaik vagy a felnőttek kárára.
Az egész történetben az a legérdekesebb, hogy a gyermek ismeri az említett mesét, és amíg "csak" hallotta, addig nem találta rémségesnek. A maga kis fantáziavilágában úgy jelenítette meg a szereplőket és történéseket, hogy az számára "emészthető" legyen. És ezt találom nagyon gyönyörűnek a meseolvasásban. Hogy teret hagy az olvasónak, hallgatónak. Szárnyalhat a képzelet. Ezáltal gazdagít is, nemúgy, mint a készen kapott képek, amelyek megalkotói az idegrendszerünk minél erőteljesebb felborzolására törekszenek. Ezen megy a verseny a rajzfilmgyártók között. Rémes, és egyben elszomorító.